Gölle Község Önkormányzata  |  Cím: 7272 Gölle, Petőfi utca 2/b.

E-mail: jegyzo@golle.hu  |  E-mail: polgarmester@golle.hu  |  Tel: +36 (82) 374 016  |   Mobil: +36 (30) 219 4064

Image Alt

Gölle

Rövid részlet Monica Porter “Halálos Körhinta – Rácz Vali, a dizőz” című könyvéből

“Dunántúl – Gölle – 1989. november 5. – vasárnap reggel. A nap olyan melegen süt, mintha nyár lenne. A ragyogó égből kirajzolódik a falu közepén álló régi, sárgára meszelt barokk templom tornya. Szólnak a harangok. Különleges nap a mai. Délelőtt a templomkertben emlékművet avatnak, és szentmisét celebrálnak az első és a második világháború hősi halottainak emlékére. Puska Ferenc plébános illusztris vendégeket hívott meg a misére, többek között a pécsi rabbit és a kommunista párt helyi szervezetének titkárát. Néhányan életünkben először járnak a falu templomában.

A rabbi azért van jelen, mert a gránitból és márványból készült emlékműre felvésték a Wachsmann nővérek és Weiss Gizella nevét, akiket 1944 nyarán deportáltak. A mise kezdetén Puska Ferenc üdvözli a rabbit, és felidézi Szomorú Gizella utolsó szavait. A vénkisasszony, amikor érte jöttek, belekapaszkodott a kerítésbe, és szinte eszelősen azt kiáltozta: „Ne vigyenek el! Én is magyar vagyok!” A plébános a rabbira tekint:

– Igen, mi mind magyarok vagyunk, és minden halottunk magyar.

Felhangzanak a templomi énekek. Fenn, a karzaton, a régi, de még mindig kiváló orgonánál, amelyen egykor Vali édesapja játszott, most az öreg Kapinya ül. A kis Sándor a háború előtt Rácz tanító úr osztályába járt. Játéka és éneke talán nem ér fel mestere művészi előadásához – őt annak idején a Dunántúl legjobb tenorjának tartották –, a tisztelet azonban neki is kijár. S nem csak azért, mert a kántori hivatást ma már egyre kevesebben választják.

Puska Ferenc átadja helyét az idős, kövérkés kaposvári segédpüspöknek, aki a szentbeszédet tartja. Hosszú beszédében többször idézi a Bibliát, s arra kéri testvéreit, hogy szeressék egymást. Az első sorokban falusi gyerekek ülnek, hátul az idős asszonyok áhítattal hallgatják a prédikációt. A rabbi óvatosan ásít, s megakad a tekintete a freskón, amelyet az utolsó vacsora, a keresztre feszítés és a feltámadás jelenetei ihlettek. Udvarias érdeklődéssel szemlélődik.

Az ünnepi misén a püspök áldoztat. Tetőtől talpig feketében sorakoznak az özvegyek, hogy magukhoz vegyék a szentostyát. Lehajtott fővel, imára kulcsolt kézzel térnek vissza a padokba. A szertartás végén a püspök és a plébános megöleli a rabbit. Ritka, megható pillanat. Először az egyházi vezetők, majd az idelátogató méltóságok és vendégek, végül a falusiak vonulnak ki csendben a templomból. A templomkertben felállított emlékmű talapzatát máris koszorúk és virágok borítják. Először a püspököt illeti a szó. Aranyozott ruhája meg-megcsillan a napfényben. Vele szemben egy ministránsfiú áll, kezében tartja a magyar zászlót. A rabbi megható, mély érzelmekkel átszőtt, költői beszédet mond. A helyi tanácselnök, Kovács József következik. Sötét hajával, kissé sápadt arcával, napszemüvegben az egykori rocksztárra, Orbisonra emlékeztet. Kovács szervezte a gyűjtést az emlékműállításhoz. Százötvenezer forint gyűlt össze – kilencven százaléka a falu lakóinak adománya, Rácz Vali tizenötezer forintot ajánlott fel.

A Somogy Megyei Népfront képviselője erőltetett pátosszal olvassa fel irományát, bár a szervezetet már senki nem veszi komolyan. A régi funkcionáriusok kétségbeesetten igyekeznek megőrizni tekintélyüket.

Az ünnepség után a püspököt, a rabbit és kísérőiket Puska tisztelendő úr vasárnapi ebéddel várja a plébánián. A tömeg nem oszlik szét – a szomszédok, a rokonok üdvözlik egymást. Durva parasztarcok, görbe lábú, borostás állú öreg férfiak, aranyfogú anyókák, egyszerű, minden cicomától mentes életerős menyecskék. S mellettük a gyermekhad, amely már alig várja, hogy ki¬szabaduljon az ünnepi szigorból. Egymással évődve, nevetgélve rugdossák a kavicsokat.

Amikor az emberek szétszélednek, egy középkorú asszony megérinti a fekete márványtáblát. Egy nevet keres, és amikor megtalálja, végigsimítja rajta ujját. Nem tud uralkodni fájdalmán:

– Drága, drága apám! – szakad fel hangos zokogása. – Milyen régen elszakítottak tőlünk!

Arcán végigcsorognak könnyei.”

Írta: Monica Porter

Fordította: Péter Zsolt

További információ a könyvről: https://raczvali.hu/halalos-korhinta/