Rácz Vali testamentuma
„MELLÉKLET” EGY AJÁNDÉKOZÁSI SZERZŐDÉSHEZ
RÁCZ VALI TESTAMENTUMA
Forrás: Múzeumi Tájékoztató 1995/1
Rácz Valival legelőször 1989 őszén találkoztam. Akkori göllei látogatásáról képes beszámolót közölt a megyei napilap. Utóbb, 1989 október 7-én az újság felkérésére részletes cikkben számoltam be a művésznő szülőhelyén létesítendő emlékkiállításról, felvázolva életútját, pályájának fontosabb állomásait.
Felejthetetlenül meghatónk voltak azok a pillanatok, amikor Vali néni hosszú idő múltán találkozott földijeivel s egykori játszótársaival. S 1990 május 27-én, a vasárnapi nagymiséről kitóduló tömeg egyenest a közelben levő emlékházhoz vette útját, élükön Puska Ferenc plébánossal abból az alkalomból, hogy résztvevői legyenek az egykori Göllét és a Rácz családot bemutató kiállítás megnyitásának.
Rácz Vali és lánya, Monica Porter a göllei emlékházban
Nem maradt el a rádió és a televízió érdeklődése sem. Antal Imre hangulatos riportjára, a „városvédő” Ráday Imre televíziós beszélgetésére még bizonyára sokan emlékeznek.
Egy ilyen alkalom a muzeológus pályájának is jelentős állomása. Az idővel rokonian szívélyessé váló kapcsolatot a hivatalosságon túlmenően bizalmas, meleg hangú telefonbeszélgetések, emlékezetes találkozások, látogatások erősítették közöttünk. Éppen ezért érzem kedves kötelességemnek, hogy múzeumunk látogatóival, a színház- és művelődéstörténet iránt érdeklődőkkel megismertessem azt a levelet, melyet legutóbbi, 1994 novemberi ittjártakor az alábbi címzéssel nyújtott át nekem: „Varga Évának, a kedves „Barátnak” soha el nem múló anyai szeretettel: H. Rácz Vali.”
A Személyes Üzenet című levele közléséhez Vali néni beleegyezését adta.
Ez a dokumentum voltaképpen a közte és a megyei múzeum között létrejött ajándékozási szerződésnek a bürokrácia kötelezően száraz nyelvezetén felülemelkedő kiegészítése. Éppen ezáltal válik széles érdeklődésre számot tartó szellemi csemegévé. Stílusa szépíróian szárnyal. Kiviláglik belőle Rácz Vali mélyen humánus művészegyénisége éppúgy, mint ahogy megtestesül benne szellemi végakarata, amelyet tisztelnünk és szem előtt tartanunk mindenkor kötelességünk.
Dr. Varga Éva
történész-muzeológus
Személyes Üzenet
Ezzel a néhány sorral az a szándékom, hogy kiegészítsem azt az ajándékozási okmányt, amellyel a szívemnek és emlékeimnek oly kedves tárgyakat mind a göllei Emlékház, mind a kaposvári múzeum, hivatalosan: a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága oltalmába ajánlottam.
Elöljáróban hadd szóljak a göllei Házról, amelynek nevezetes falai már 1670-ben állottak és az Apám hagyatékában megtalált okmányok tanúsága szerint arra a kérdésre, hogy mióta volt iskola és tanítás Göllén, a válasz az, hogy „emberemlékezet óta”. Ebben a házban folytatta pedagógiai munkásságát 40 esztendőn keresztül Apám, Rácz Ferenc, aki 1885-ben született és 1970-ben hunyt el. Az a négy évtized nem volt jelentéktelen láncszeme annak a – bízvást mondhatjuk – történelmi folyamatnak, amely a házhoz fűződik és amelynek során annyi változás következett be, áldásos, válságos egyaránt. Amikor Apám megkezdte munkáját, villany még nem volt a községben, sem köves út, hogyan is lehetett volna telefon meg mozi, de annyi bizonyos, hogy a gyermekek, akik a ház tantermének padsoraiban ültek, megtanultak írni, olvasni és gazdálkodni, mert a Tanító Úr célja az volt, hogy egész emberré nevelje őket, hasznára önmaguknak, családjuknak, a községnek és az országnak. Hogyan is ne hatódnék meg, amikor megállok a ház előtt, amelyben 1911. december 25-én, szent Karácsony napján születtem és amelynek tantermében magam is megtanultam a betűvetést és ahonnan útra keltem Kaposvárra, ahol érettségiztem, majd onnan tovább Budapestre, a Zeneakadémiára, ahol tanári diplomát szereztem. De nem csak az írás-olvasás tudományát vittem magammal a göllei házból, hanem sok-sok színt és élményt, amelyet máig megőriztem és őrzöm életem végéig: a sárgarigó füttyét, a dohányvirágok illatát. Apám méheinek zümmögését, a lakodalomra hívó vőfélyek ősi rigmusait, Apám égbe szárnyaló hangját a vasárnapi nagymisén, a föld tiszteletét és szívből becsülését mindazoknak, akik verítékükkel öntözik meg azt. Érthető tehát, hogy magam is mily boldogan és meghatottan csatlakozom életemnek és munkásságomnak szerény relikviáival Apám emlékszobája mellé, színháztörténeti emlékekkel és személyi tárgyakkal, amelyek – remélem – gazdagítják és színesítik a göllei Emlékházat.
Rácz Vali 1989. őszén a göllei szülői házban
A falai között töltött gyermekkorom élményei mindig velem maradtak és elkísértek akkor is, amikor a történelem vihara férjemmel és két gyermekemmel együtt messzire sodort, először New Yorkba, majd Londonba, végül Münchenbe. Hadd elevenítsek fel egy különös epizódot, felejthetetlen élményt, amely mintha azt jelképezte volna, hogy nem csak az emlékekkel, de magával Göllével mily elszakíthatatlan maradt a kapcsolatom, mennyire összefonódott a sorsom.
Röviddel Amerikába érkezésünk után a testi-lelki kimerültség annyira elhatalmasodott rajtam, hogy kórházba kerültem, a Connecticut államban lévő Shelton városában. Egy vasárnap délutánon, látogatási időben, nyílt szobám ajtaja, és valaki megkérdezte: – Ön magyar? – Igen – válaszoltam meglepődve. Hallottuk ugyanis, hogy egy magyar páciens van a kórházban, gondoltuk, hogy meglátogatjuk. Szabad bejönni? – Tessék.
Ekkor belépett az ajtón két férfi és egy asszony és megkezdődött a beszélgetés, ahogyan ez szokás volt akkoriban, azzal a kérdéssel, hogy honnan jöttem, mi a foglalkozásom? Elmondtam, hogy hazámban énekesnő voltam, filmszínésznő, színpadon léptem fel meg hangversenyeken. Érdeklődve hallgattak, ki tudja, talán egy kissé hitetlenül is, nem volt ritkaság akkoriban, hogy voltak, akik sokat mondtak magukról. Hiszen ki ne ismerné a mondást: „Messziről jött ember…” – Tehát akkor budapesti? – kérdezgettek tovább. – Igen is meg nem is – válaszoltam – Budapesten éltem, de nem ott születtem. – Hát akkor hol? – A Dunántúlon, Somogyországban, Gölle községben, ha ugyan valaha is hallottak róla.
Erre összenéztek. – Göllén? – kérdezte az egyik férfi csöndesen. – Szabad-e tudnunk, hogy mi a neve? – Rácz Valéria. – És az édesapját hogy hívták? – Rácz Ferenc iskolaigazgató és kántortanító.
Nem jutottak szóhoz egyhamar a meglepetéstől. Aztán meg szinte egyszerre kiáltottak fel: – A „Mestör” Úr? De akkor aztán én lepődtem meg, nagyon. – Hogyan? – kérdeztem. – Lehetséges lenne, hogy maguk ismerték az én Apámat? – Hogyne lenne lehetséges – mondották most már a hangjukban teli örömmel és nagyon izgatottan csaknem egyszerre beszéltek mindhárman: – hiszen gölleiek vagyunk mi is, onnan jöttünk, onnan kerültünk Amerikába. Mi vagyunk a Bertáék!
Kell-e mondanom, hogy én is mennyire megörültem ennek a csodával határos találkozásnak. – több ezer kilométerre Magyarországtól, a szülőfalumtól – Sheltonban – a falumbéliekkel. Persze, hogy barátságot kötöttünk egymással és még sokszor találkoztunk Bertáékkal, akiknek szép vendéglőjük volt a városkában és akikben igazán kedves honfitársakat ismertem meg – honfitársakat az egykori honban – és az újban. Azért mesélem el ezt a régi epizódot, mert oly sokat mond, Gölle üzent nekem oda a messzeségbe és nem is csak levélben, de a szó szoros értelmében: személyes megjelenésben, Apám egykori tanítványainak útján. Az a látogatás akkor erőt adott az új kezdéshez és a megbizonyosodást, hogy az én kedves, szívemhez nőtt szülőhelyemtől, a községtől, a háztól, a falumbéliektől soha semmi körülmények között el nem szakadok. A soha szót a maga teljes súlyában értem és mondom. Végső akaratom, hogy utam legvégén a göllei temetőbe térjek vissza, szeretett szüleim mellé, az örök álomra.
Rácz Vali szülei sírjánál a göllei temetőben
Úgy érzem, hogy ez a „személyes üzenet” talán hosszabbra nyúlt, mint amilyenre eredetileg szántam. Végére azonban még mindig nem jutottam. Mert hogyan mulaszthatnám el azt, hogy szívből jövő köszönetét mondjak mindazoknak, akik azzal tiszteltek meg. hogy helyet adtak nekem is a nekem oly sokat jelentő ősrégi falak között, a Házban, amelyet gondolatban, lelkem legmélyén én mindig nagybetűvel írok. Köszönetemet és hálámat fejezem ki a még életben lévő göllei jóbarátoknak, a hajdani osztálytársaimnak, a göllei egyházközség reprezentánsainak, Gölle község vezetőinek, a felsorolásban végére hagyva, hálámban és köszönetemben azonban koránt sem: a Somogy Megyei Múzeumok kaposvári Igazgatóságának és lelkes, elhivatott Munkatársainak.
Igaz szeretettel ajánlom oltalmukba életem és pályám szerény emléktárgyait, abban a biztos tudatban, hogy ugyanazzal a szeretettel és megértéssel fogadják gondjaikba azokat.
Kelt: Münchenben, 1994. október havában.
Halász Péterné, Rácz Valéria
Forrás: Múzeumi Tájékoztató 1995/1
