Gölle

Megemlékezés Rácz Valiról a Holokauszt nemzetközi emléknapja alkalmából

1944. áprilisában, amikor a náci csapatok megszállták Magyarországot, s megkezdték az ország zsidó lakosságának kitelepítését, a göllei születésű Rácz Vali is érintetté vált: zsidó barátait rejtegette elegáns villájában Budapesten a Budakeszi út 47b alatt. Ez év áprilisa és novembere között öt zsidó élt ott titokban, ameddig véletlenül az egyik menekült férje le nem buktatta. A magyar titkosrendőrség letartóztatta, és fogva tartották a székhelyükön, a hírhedt Hotel Majesticben, ahol a foglyokat kihallgatták és gyakran meg is kínozták, mielőtt elszállították őket a munkatáborokba vagy nyilvánosan kivégezték őket.

Segítői közbenjárására megmenekült a kivégzéstől, s végül elengedték. A zsidók, akiket bújtatott, sikeresen megúszták az elfogatást, és mindannyian túlélték a háborút, némelyikük később Izraelbe emigrált. 1991. szeptember 4-én, majdnem fél évszázaddal a történtek után a jeruzsálemi Yad Vashem a “Igazságos a nemzetek között” címet adományozta neki.

Részlet Monica Porter Halálos Körhinta – Rácz Vali, a dizőz című könyvéből

“[…] Bár jólesett felidézni régi emlékeit, összeszorult szívvel mégis az járt a fejében, vajon ezúttal mit akarhat Bandi, aki zsidó volt, keresztény feleséggel. Igaz, ez többé nem számított enyhítő kö­rülménynek. Talán segítségre van szüksége?

Bandi másnap délelőtt rögtön a lényegre tért. Elmondta Valinak, hogy a budapesti zsidóság helyzete egyre veszedelmesebb. Az ország minden részéből félelmetes hírek érkeztek. A zsidókat, akiknek április 5-étől sárga csillagot kellett viselniük, gettókba kényszerítették, ez pedig a közeli deportálásra utal. Bár a fő­városban még nem kötelezték a zsidókat lakásuk elhagyására, pánikba estek. A titkos cionista ellenállás segítségével kétség­beesetten próbáltak hamis személyazonossági iratokhoz jutni; igazolásokat igyekeztek beszerezni a semleges országok kon­zulátusain, a Vöröskereszttől és a pápai nunciustól. A közvéle­ményt megmérgezte az évek óta tartó dühödt és módszeres anti‑szemita propaganda, melyet a magyar szélsőjobboldal terjesztett. A keresztények elfordultak zsidó barátaiktól, szomszédjaiktól, és feljelentették azokat az üldözötteket, akik hamis iratokkal éltek. Az üldözöttek segítőit, humánus embereket bélyegeztek árulónak.

– Azért hozzád jöttem, Vali – folytatta Bandi –, mert tudom, hogy megbízhatok benned. Segítségre van szükségem. Nem a ma­gam számára. Azt hiszem, egyelőre, a pesti lakásomban bizton­ságban vagyok. Másokról van szó. A napokban feljelentették az unokatestvéremet, Mandel Jenőt és feleségét. Kétségbeesetten keresnek olyan helyet, ahol megbújhatnának, amíg ennek az egésznek vége nem lesz. Befogadnád őket? A rendőrségnek eszé­be sem jutna téged gyanúsítani.

Vali tisztában volt, hogy az efféle vállalkozás veszélyes, de vá­lasza reményt ébresztett Bandiban.

– Természetesen, ha segíthetek rajtatok, megteszem. Egy kis időt kérek, hogy átgondoljam az egészet. Keress meg egy-két nap múlva!

Bandi távozása után Vali több helyre telefonált, amíg végül elér­te bizalmasát, akivel beszélni akart, mégpedig minél gyorsabban: Barabás Pált. Vali vakon bízott a sikeres író ítélőképességében, akit évekig személyi menedzserként foglalkoztatott. Olyan barát­ra talált, akire rábízhatta az életét, és most éppen erről volt szó.

[…]

Barabás a telefonbeszélgetés után menten Vali lakására sietett. Az énekesnő beavatta a részletekbe, majd megszületett a haditerv. Mandelék a villa alagsorába költöznek, és éjjel-nappal a házban kell maradniuk. De vajon mit tegyenek egy esetleges – bár való­színűtlen – Gestapo razzia során? Szobáról szobára végigjárták a házat, hogy megfelelő rejtekhelyet találjanak, ahova Mandelék a házkutatás idejére elbújhatnak.

[…]

A ház berendezésekor Vali fellépő- és estélyi ruháinak robusztus beépített szekrényt rendelt. Amikor a hálószobában Barabás megpillantotta a hatalmas bútordarabot, remek ötlete támadt. Az építész ügyesen úgy tervezte meg a gardróbot, hogy az a lép­csőház feletti teret is teljesen kitöltötte. A szekrény meglepően mélyre sikeredett, de ez a helyiség felépítését egyáltalán nem befolyásolta.

Barabás arra gondolt, ha álfallal kettéválasztják a szekrényt, s méretét ezzel átlagosra csökkentik, mögötte titkos fülkét ala­kíthatnak ki. Akadt azonban egy kis szépséghibája a dolognak. A tervezett búvóhely fedele az egyik oldalon meredeken lejtett, mert a lépcsőház mennyezetének vonalát követte.

Az álfalnak, akár egy ajtónak, kifelé kell nyílnia, hogy gyorsan a belső fülkébe lehessen jutni. Mandeléknak ezt követően sebe­sen helyére kell illeszteni a bejáratot, és belülről rögzíteni. Hogy a válaszfal kellőképpen megtévesztő legyen, ugyanolyan keskeny léc díszíti, mint a szobát.

A terv remeknek tűnt, és igen egyszerűnek, mégis akadt némi gond. Ha valaki megkopogtatja a falat, természetesen hallhatja, hogy üreg van mögötte. Így könnyen felfedezheti a lépcsőház fölött meghúzódó rejtekhelyet. Ezzel azonban egyikük sem törő­dött. Úgy gondolták, ha a szekrény arányosnak látszik, senkiben sem fog gyanút ébreszteni.

[…]

Amikor Mandelék megérkeztek a Budakeszi úti házba, Vali elővigyázatosságra intette őket. Csak sötétedés után mehettek ki a friss levegőre, a kertbe, s nem mutatkozhattak az utcára néző ablakokban. Ha pedig barátok, vendégek érkeztek, csendben kel­lett maradniuk az alagsorban, amíg a látogatók távoztak. Senki sem vehette észre jelenlétüket.

Mandelék ortodox zsidók voltak, s rendíthetetlen hitüknek köszönhetően higgadtan viselték a megpróbáltatásokat. A vallási és kulturális különbségek ellenére a villa lakói jól megértették egymást. Vali a lehetőségekhez képest igyekezett kényelmessé tenni számukra az alagsori szobákat, ahol Mandelék péntek es­ténként gyertyagyújtással készültek a szombatra.

[…]

A történelmi események újabb üldözöttet sodortak Rácz Vali pártfogásába: Mandel Szerén testvérét, Olgát. Az asszony Pesten bujkált, de jól tudta, hogy közvetlen veszélyben van, ezért mihamarabb új búvóhelyet kellett találnia.

A tizenkét Klein testvér közül a negyvenöt éves Szerén volt a legidősebb, a huszonöt éves Olga – tizenegyedik a sorban – akár Szerén lánya is lehetett volna. Olga a család egyik üzletét vezette. Férje, Gábor Ernő, mint a legtöbb egészséges zsidó férfi, munkaszolgálatos egységben szolgált. Amikor Olga egyedül maradt, Szerén és Jenő példáját követve, Schreiber Bandihoz fordult segítségért, Bandi pedig Valihoz irányította.

A ház kezdett meglehetősen zsúfolttá válni. Minél többen rejtőztek a villában, annál nagyobb volt a lebukás veszélye. Vali ezért más megoldást keresett. Elhatározta, hogy leviszi a csinos fiatalasszonyt szülei házába, Göllére. Gábor Olga az L-alakú ház háborítatlan békéjében oltalmat találhat a veszedelmek elől a háború végéig.

Vali Attala–Csomáig, a Gölléhez legközelebb eső vasútállomásig váltott jegyet. A négyórás út számos veszélyt rejtett magában. Hiába szereztek be hamis papírokat, bármikor adódhatott olyan váratlan helyzet, ami felkészületlenül éri őket. Mindkettejük számára végzetes lett volna, ha felismerik és leleplezik a fiatalasszonyt.

Olga remek okmányokkal rendelkezett, és mint Vali „titkárnője” utazott. Vali közismertségének köszönhetően szerencsére senki sem zavarta, kérdezgette őket. Minden könnyedén ment. A vasútállomáson Ráczék kocsisa várt rájuk, és hazaszállította őket.

A Rácz szülők semmit nem tudtak lányuk embermentő akciójáról. Vali biztonságosabbnak tartotta, ha hallgat a történtekről. Szüleit szerette volna megkímélni az aggodalmaktól. Most azon­ban mindent elmondott Mandelékről és Herzogékról, és beszélt a budapesti razziákról is.

Ráczék szomorú hírekkel várták lányukat. Nem volt olyan kicsi és eldugott falu, amely megmenekülhetett a zsidókra vadászó náciktól. Június végén, amikor a deportálások elérték a Dunántúlt, elhurcolták a Wachsman nővéreket.

A néhai Wachsman doktor hosszú éveken át volt Ráczék háziorvosa. Vali kisgyermekkora óta ismerte az orvost és lányait. Amikor elesett és felhasította az ajkát, Wachsman doktor varrta össze. A lányok – Olga és Elza – nem mentek férjhez, szerény megélhetésüket kézimunkával biztosították. A faluban zsebkendőket, abroszokat hímeztek; ruhavarrást és javítást vállaltak. Vali gyakran találkozott velük, amikor átvitte Wachsmanékhoz a javításra váró ruhaneműt. A doktor halála után a nővérek a szülői házban maradtak. A világból nem ismertek mást, csak otthonukat és a falut, amelynek közösségéhez tartoztak. Mindenki szerette őket kedvességükért, soha nem ártottak senkinek.

Egy napon csendőrök álltak meg a Wachsman-ház előtt, és felszólították a két nőt, hogy készüljenek, el kell hagyniuk az ingatlant. Mindössze egy kis csomagot vihettek magukkal, néhány személyes holmival. Lovas szekérre ültették őket. Nem sejtették, hogy a gyűjtőközpontból a halálba vezet az útjuk.

Göllén Weiss Gizella is áldozatul esett a deportálásoknak. A vénkisasszonyt Szomorú Gizellának hívták a faluban. A Wachsman nővérekkel ellentétben a nagyon félénk és zárkózott Gizella csak ritkán beszélgetett az emberekkel. Édesapja boltjában valaha sokan megfordultak, de a háború idején Gizella már magányosan, rokonok, barátok nélkül élt. Tojást vásárolt a parasztoktól, és kis haszonnal továbbadta. Bármennyit nélkülözött, könyöradomá­nyokat nem fogadott el szomszédjaitól.

Amikor a csendőrök érte mentek a templommal szemközt álló házába, megkapaszkodott a kerítésben, és azt kiabálta: „Ne vigyenek el! Én is magyar vagyok!” Olyan hangosan kiabált, hogy többen összecsődültek megnézni, mi történik. A csendőrök addig ütötték a kezét, amíg el nem engedte a kerítést. Kendőjével sírva takarta el arcát, amikor felrakták a kocsira. Később azt beszélték, amikor a szekér áthajtott a közeli folyó hídján, Szomorú Gizella a vízbe ölte magát. Ezt azonban senki sem tudta bizonyosan. Tény, hogy soha többé nem tért haza.

Vali néhány napig Göllén maradt, hogy segítsen Olgának a beilleszkedésben. Megállapodtak, hogy Olga egész nap a házban marad, kerüli a látogatókat, nehogy felfedezzék ottlétét. Bár a köztiszteletben álló, vallásos iskolaigazgató és felesége minden gyanú felett állt, veszedelmes idők jártak. Sok embert megfertőzött a náci propaganda, és nem ártott óvatosnak lenni. Még a közeli barátokban és szomszédokban sem lehetett megbízni. Faluhelyen, ahol mindenki tudja, mit csinál a másik, nem volt egyszerű eltitkolni egy idegen jelenlétét. A helyzetet rontotta, hogy Gölle nácibarát csendőrje árgus szemekkel figyelte az eseményeket. Ráczék mégis szívesen látták Olgát, ő pedig felajánlotta, hogy segít a konyhán.

Vali bármennyire is élvezte a szülői ház békéjét, tudta, hogy mielőbb vissza kell térnie Budapestre. Nem lett volna tanácsos túl sokáig távol maradnia titkokat rejtő otthonától. Elbúcsúzott szüleitől és Olgától, akik élelemmel rakták meg kosarát. Nehéz szívvel szállt fel a kocsira, amely a vasútállomásra vitte.

Néhány nap múlva aprócska tudósítás látott napvilágot a Film Híradó című magazinban. „Ebben az évben a nyaralási hírek elmaradtak. Mindössze néhány pihenő-szabadságosról tudunk. Rácz Vali szüleinél, a Somogy megyei Göllén […] készülődik a következő szezonra.” ”

Fordította: Péter Zsolt

További információ a könyvről: https://raczvali.hu/halalos-korhinta/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: Monica Porter, Péter Zsolt