Fekete István: Szilveszter éjjel

Fekete István: Szilveszter éjjel

Éjfél van. Az Úr int: felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul a csillagerdők úttalan útjain a Földre.
Éjfél van a havas utak s az örök idők országútján. Az óesztendő utolsó éjfele. Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs, ami útjába álljon, s a dermedt jegenyék suhogva hajolnak délnek, sziszegve panaszkodnak, és gyökereikkel riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.
Éjfél van: a szellemek órája, amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon, s az Úr felhőn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ragyogó trónusa előtt. Az egyik tépett, havas szakállú agg, a másik ifjú ember.
– Elvégeztem, Uram – szól az agg -, bocsásd el szolgádat! – és leteszi a tarisznyáját meg a botot.
Januártól decemberig jártam a földi utakat, és arcod bélyegét mindenre ráütöttem. Mozgattam az órákat és napokat. Csírákat szöktettem életbe, és érett magokat arattam; a rügyeket virágba borítottam, és gyümölcsüket is leszedtem.
Öreg sírok hátát behorpasztottam, régi fejfákat eldöntöttem, temetőket gyarapítottam.
De ott voltam, Uram, a nászágyon is, és egyformán mértem a szerelem bódulatát és a vajúdás gyötrelmeit.
A folyók új szigeteket raktak, régieket hordtak el, a hegyek hátán megnőtt a hó, de el is múlott, a völgyek torkában új források fakadtak, s a régiekre köveket raktam rendelésed szerint.
Öledbe hullott, Uram, minden. A növekedés, az épülés is, meg a romlás is; csak Te maradtál, Uram, változatlan és örök, elejétől fogva.
***
Az ifjú felveszi a botot, meg a tarisznyát. Az elnyűtt suháng acélos, görcsös bottá erősödik abban a pillanatban, s a foszlott tarisznya újjá, kövérré dagad a láthatatlan útravalótól.
– Elmegyek, Uram – szól -, akaratod szerint. Útravalómat elszórom majd a földi világban.
Elolvasztom a jeget, virágba borítom a fákat; dús kalászokat érlelek, és megrázom a lombhullató fákat az őszi határban; aztán meg telet borítok az álmodó ugarra.
Csak egyet kérek tőled, Uram, ha megengeded. Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz, bőkezű a búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz és nyugodt, telekamrás a tél, amiket, ím, tarisznyámba adtál. Én leszek az idő egy évig, Uram, a Te egyik világodban, engedd meg nekem, hogy lassú legyek, ha örömre válnak a percek, és gyorsan múló, amikor a bánatot mérem, a könnyet s a hűvös enyészetet takarom a Te teremtményeidre.
Az Úr int: felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul a csillagerdők úttalan útjain a Földre.
(részlet)
Boldog új évet. Várjuk bizakodással a vándort!